1993. február 18.

Kedves Apa!

Megkaptuk a leveled! Anya azt mondja, hogy nem tudom elküldeni a választ, mert a levelek nem érkeznek meg Szarajevóba. Ezért írok neked egy jegyzetfüzetbe, tehát mindent el fogsz olvasni, amikor megjössz.

Hat hónap telt el azóta, hogy anyut, Stanét és engem elkísértél ahhoz az autóbuszhoz, melynek egy ablaküvege sem volt. Ahogy a busz elindult, figyeltem, ahogy integetsz, amíg eltűntél a távolban. “Jó, hogy a buszon nincs ablak,” gondoltam, “különben hánynék.” Elhaladtunk olyan katonák mellett, akik időnként odakiabáltak nekünk. Az egyenruhák minden alkalommal más színűek voltak.

Aztán a busz elromlott. Közvetlenül a katonák mellett. Parancsolták, hogy szálljunk ki belőle, és elkezdték a poggyászunk átkutatását. Egyikük bajuszos volt, cowboykalapot viselt, és angolul beszélt a kék barettsapkás katonákkal. Észrevette, hogy figyeltem, megsimogatta a fejem és azt mondta: “Ne félj, senki sem fog bántani.”

Egymáshoz húzódva vártunk, amíg új busz meg nem jelenik. Már tele volt, és az összes ablaka megvolt. Tudtam, hogy rosszul leszek benne.

Anya áttört a tömegen, és az elsők között sikerült belöknie bennünket a buszba. Odakiáltott hozzánk, hogy azonnal jön, mihelyt gondoskodik a hátizsákokról. Stanéval álltam a zsúfolt buszon, és megpróbáltam nézni az ajtót. Ahogy a busz elhúzódott, görcsösen sírni kezdtem, szorítva Stane vállát. A következő dolog, amire emlékszem, hogy idegen emberek kezei vettek körül. Az emberek a vállamat veregették és azt mondták: “Ne félj, itt van anyukád, bejött …”

Hánytam azon a buszon.

Emlékszem, hogy a búcsúnál azt mondtad, hogy hamarosan csatlakozol hozzánk, és addig élvezhetjük Belgrádot. De nem Belgrádban vagyunk. Divljana faluban élünk, Nis közelében, egy Sutjeska nevű üdülőhelyen. Remélem hamarosan te is itt leszel.

Sok üdvözlet anyutól, Stanétól és Tőlem.

Kosta